Géczi János versei

Vers a vénségről, hullaviasszal

Az óvodakert a templomdomb alján
az egykori temető helyén volt.
Ma úgy vélem, ennek köszönhető,
hogy antropológus lettem.
Háromtól hatéves korig a sárga
homokban lelt csontokkal játszottam,
olykor, a dajkák rémületére,
kis ütéstől széteső lapban
hullaviaszt is találtam. Kértek,
de nem elégszer, hagyjam békén
az öregeket, ne rángassam őket
a napvilágra.
         Szorongtam? Nem!
De hetven éven át nyugtalanított,
milyen leszek vénen. Mindig vissza-
rettentem attól, hogy megtudjam,
pedig magamat sokféle módon
öregbíthettem volna. Az ifjúság
kultuszában éltem az időmet,
becsukva a korszak zárkájába,
s ez helyénvaló, ha valaki tanár.
Ifjúként és felnőttként bíztam,
hogy a Faustért rajongok majd
öregen, s a Divina Commediát
élvezem, amint Goya képeit.
Bevégzem, franciául, az À la
recherche du temps perdu-t, s nem
fogom azt ismét újrakezdeni.

Most itt vagyok, hátam mögött
több zárt temetővel, a jól kiolvasott
könyvtárral, öregszagot szimatolok,
és a márványszobrokat némelykor
hullaviaszból valónak találom.
Nyakig a számtan tömegkultúrájában.
Tudom, ha nem is számolom össze,
ki az, aki van, ki nincs, se földön,
se a csillagos-csillagtalan égen.

Vers a reménykedésről, minthával

Mindig jött a mozdony vagy más behemót,
sikoltó síneken és szuszogva.
Maga alá tört és agyonnyomott.
Hiába támadtam fel, érkezett
másik. Tények, kények és alkalmak,
összeütközések sorjáztak.
Hogy mondják? Örökké? Mindhalálig!
Még ha a végpontról egyre-másra
kiderült is, dehogy a vég! Omlott rám
az újabb nehezék. És közeledett
a rosszabbnál rosszabb, ahol szakadt
az izom, bőr repedt. A fogak
csikorogtak. S ott volt a matek,
hogyan válik semmivé az egy meg egy.
Rendre visszamaradt a tetthely
s a mintha. Mint a porcelánedény,
ez a mintha kicsor, kicsor bulva.

Vers a sokadik Annáról, harminc év múltán

Kiállja-e a haj az arany-
próbát, ha arcomat vele
beteríted? A királyvízben
feloldódik a szőke búzaszár?
Mint magadat, az időt nekem
adtad, s miként filmet, rendezted el.
Tegnapra ma, mára holnap,
s ha napszállta volt, követte azt
az éj. Vásári, de mozgott,
és hullámvasútján élvezni
lehetett a nagyjelenetet.
Történeted beállításról
beállításra követtem.
Hogy megfosszam a drámai
hatástól, hiába lassítom
felére vagy gyorsítom életed,
a képsor bármely kockáján
tragikusnak mutatkoztál.
Elvesztél, mint számítógépi
adat az aranysárga búza-
mezőről, ha elavul a hardver,
mikor a nemesfém a savba
belemerül. Amit nekem adtál,
hiába pergetem le százszor,
el nem dönthető, honnan
áradt a hajadba több
kévényi színarany.

(Megjelent az Alföld 2024/11-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Láng Eszter munkája.)

Hozzászólások